Tudod, sose gondoltam volna, hogy ilyet írok Neked, de okot adtál életedben először... és utoljára. Emlékszel? Az első találkozás, az első levél, a vallomás, a vonatút, az estig tartó éneklések és bolondságok. Az élő napló. A barátságunk. Az órákig tartó beszélgetés. Az ígéreted. Majd az utolsó üzenet. Tudod, én mindenre emlékszem és emlékezni is fogok. Örökre.. Egy édes, okos srác voltál mindig. Csak éppen rossz környezetben. Nem, nem a családodra gondolok, hanem az állítólagos "legjobb barátaidra" akik ott rúgtak beléd, ahol értek. A családod védeni próbált( tőlük ), és én is. A legjobb nővéred volt, akit valaha kívánhattál, ha lehetett volna. Anyud mindentől óvott, sajnos sikertelenül. Apudat nem ismertem személyesen, de ahogy beszéltél vagy írtál róla, éreztem, hogy erős köztetek a kapocs. "Ha tehetném elvenném a fájdalmadat!" Mondtad, mondtam, írtad és írtam. És képzeld: éreztem. Elvettem a fájdalmadat. Hidd el, szívesen tettem, és megtenném újra, csakhogy itt légy. Velem. Velünk. Újból. Boldogan. Emlékszel? Amikor e-maileztünk, mindig Te kérdeztél, és én válaszoltam. Furcsa, de sosem faggatóztam, nem voltam kétségbe a szavadat, és mindent elhittem. De, most amikor én is feltenném az enyémeket, nem lesz aki válaszol. Soha.. Miért? Csak így: miért? Nem gondoltál bele, hogy mi lesz utána? Mi fog történni? Mi lesz azzal az űrrel, amit magad után hagysz? Eszedbe se jutott, mi történhetett volna? "Oh, bárcsak visszatekerhetném az időt!" Gondolkodj kicsit! Nézz mélyen magadba, és keresd alő az ígéretedet. Megvan? Azt is tudod, hogy mi történt előtte? Igen, az első veszekedésünk. Minden apró részlet bennem van. De úgy tűnik, hogy Te nem akartad megtartani. Vagy egyszerűen elfelejtetted volna az állomás felé? Értelmetlen kuszaság. Október 3. Hála neked életem legszebb napja, és egyben a legrosszabb hónapom kezdete. Az eltűnésed. Ne tudd meg, milyen sokk ért minket akkor. Aztán is mét megjelentél, megfogadtál valamit, valamit, amit tudtam, hogy nem fogsz betartani. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb hülyeséget csinálsz, és én reménykedtem, hogy utóbb lesz. Senki sem gondolta volna, hogy pont most... egy fontos esemény előtt. A fényképek. Az együtt töltött idő. A naplózás. A megszokott beosztás, és a napi rutinná vált üzenetek. Mindez eltűnt. Veled. Egy életre. Tudod, a legrémisztőbb pillanat is bennem él. Lullaby.. a dal, ami eszembe juttatja a legvérfagyasztóbb másodperceket. "Csak egy villanás, mégis érzed. Csak egy apró ér, mégis vérzel. Mindössze egy pillanat, mégis érted, Hogy amit érzel, már nem élet!" Utoljára hagytam a számomra legfontosabbat: eszedbe jutottam, én aki állítólag az életed volt? Nem. Tudom, de meg akartam kérdezni. Nem, hisz elengedtél, az emlékeinkkel együtt. Hidd el, éreztem, amikor megtetted. Csak nem tudtam, hogy jel volt. Aztán lassan rájöttem. Őszinte leszek: haragudtam Rád. Utána átgondoltam, és rájöttem, hogy ez egy próba volt, hogy mennyire vagy bátor. Itthagytad a helyet, ahol csak szenvedtél. Büszkén jelentem ki: sikerült. Büszkeség és szomorúság tölt el, amikor Rád gondolok. Büszkeség, hisz megtetted amit akartál.. és fájdalom, mert az életed- az ingatag kártyavár- itt összedőlt. Drága, ha valaha elolvasod, tudd, nincs bennem tüske...csak a puszta elfogadás és szeretet. Légy boldog, ott ahol vagy, Hősöm! Búcsúzom.. egy időre. Nemsokára találkozunk!
Egy bizonyos kor után mindenki elszenvedi a maga sebeit, meggörnyed a maga terhe alatt, és kínlódik az élete nehézségei miatt, és gyakran mindez megtöri az embereket. Senki sem maradhat sértetlen... Az ember jellemét a lelki sebei és forradásai határozzák meg. Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri.
